Beszoktatás 10 lépésben
Ahogy minden gyerek más, úgy a szülők is és az intézményi keretek, de a helyzet abban egészen hasonlatos lehet, hogy ez most a szülőségünk első nagy próbája, mikor megmérettetik mindaz, amit eddig a batyujukba tettünk. Ha mélyre megyünk, végül is ettől olyan rémisztő, nem igaz?
Egy halom kétség tódul elő belőlünk: megérett már rá? hogy fogunk elválni? mi lesz, ha nem tudja elmondani, ha baja van? ha valaki bántja? ellesz majd nélkülem is? A kétségeink egy részére majd az intézmény adja meg a választ, illetve a megoldást, viszont van egy része, amit nekünk kellene felszámolni magunkban, hogy ne torlaszoljuk el a vele a bejáratot…
Bennem is egy nagy félsszel indult az egész. Előre aggódtam az egyévesemmel, de mire eljött az ideje, már egy 2,5 éves, járó, félig-meddig beszélő, érdeklődő kisembert engedtem el, aki pár hónapra rá eldobta a pelust és egyedül száll fel a bölcsibuszra reggelente. Ezt a távot nem tudtam belátni érzelmileg sem, de most már erősít a meggyőződés, hogy tényleg mindennek eljön az ideje! Megérünk az elengedésre lépésről lépésre. Ahogy arra is, hogy alkalmazkodni tudjunk egy adott élethelyzetet…
Bíztatásképpen 10 pontba szedtem, ami Nekünk Bevált, mert úgy tűnik, még ez a mumus is megszelidíthető, ha átgondoltan, türelemmel és szívvel fordulunk hozzá…
1. Ne verjük nagy dobra!
Többször sül el rosszul, mint jól az, ha valamit túlsztárolunk a gyerek szemében. Főleg, ha hosszútávon kellene azt fenntartani. Ha van bennünk kétség, hogy a saját gyerekünkkel ez tényleg nem működik, akkor ne is csináljuk így! — hiába kérdezgetné tőle mindenki már hetekkel előtte, hogy “ugye milyen jó lesz?!” , “nagy dolog ám az óvóda!” ésatöbbi, ne firtassuk túl! Mert könnyen azt vetíthetjük előre, hogy a bölcsi (ovi, suli, tábor stb.) csak jó lehet! Ott csak szuper dolgok fognak vele történni. Kétségtelenül megcsináljuk hozzá a kedved, addig működik is. De mi lesz akkor, amikor kidurran a lufi, mert esetleg ő másképp éli meg mindazt, amivel ott szembesül? És váratlanul éri, hogy ott épp úgy történhetnek nem várt és kellemetlen események, mint ahogy a játszótéren is. Ellöki valaki, kiveszi a kezéből a játékot stb.
Vagy nem fogja elmondani, mert tudattalanul is olyasmi fogalmazódik meg benne, hogy“anya és apa szerint ez szuperjó, akkor biztos velem van a baj, ha nem így érzem”. Vagy dühös lesz ránk a csalódottságtól, amit még csak szavakba sem tud önteni, mi meg mindenre, csak erre nem gondolunk, amikor a megszokottól eltérően, agresszíven viselkedik. Vagy egyszerűen közli, hogy szép volt, jó volt, de inkább csináljunk most más. Mi a következő dolog, amit várhat, amire együtt készülünk?!
Ezért próbáljuk visszafogni a háttérben munkáló aggodalmunkat — hiszen azért folyamodnánk ehhez a startágiához, mert biztosra akarunk menni, igaz? Hosszútávon célravezetőbb lehet, ha meghagyjuk a bölcsit inkább annak, ami: egy ugyanolyan klassz hely, mint a játszótér, ahova szoktunk járni. Emlegessük így! — javasolta nekünk a bölcsis pszichológus is.
Mi éppenséggel a kistáska, benti cipő, fogkefe vásárlást sem ejtettük meg előre. Az egyik baglyos kistáskámmal indult el első reggel, azt választotta, benti cipőnek pedig az egyik otthoni mamuszt vitte. Később láttam csak, hogy nincs egyedül, egy másik kisfiú is feltehetően anyukája kárómintás, orkán szatyrát hordozza vidáman…
Ha úgy érzed, hogy a te gyerekednek pont ezekkel az új tárgyakkal — táska, cipő, fogkefe —, szimbolizálhatod az átmenetet otthon és bölcsi között, kell neki ez a ráhangolódás, akkor csináld úgy! Csak vedd figyelembe, hogy az ő időérzékük még nem érez át nagyobb távokat, ezért ne hetekkel előre! Azt mondja a gyermekpszichológia, hogy nagyobb változások előtt is maximum 3-4 nappal előtte kezdjük csak el adagolni az újdonságot, ennyi idő épp elég nekik.
2. Maradjunk a szobán kívül!
Sokaktól hallottam korábban, hogy nagyon jól elvan a gyerek, játszik a többiekkel is, nem csak anyukának mutogat minden játékot, viszont tipikus elakadási pont, hogy nem engedi, tiltakozik, amikor anya el akarja hagyni a szobát. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy talán megelőzhető ez, ha eleve be sem megyek vele. És akkor az lesz neki a természetes. Ez végül is félúton volna a “hagyományos” beszoktatás és az egyből otthagyós módszer között.
Gondoljunk rá úgy, mint hogy az az ő terepe! Az önállósága. Tartózkodjunk egy másik helyiségben, ha megoldott, ahova szabadon jöhet-mehet, velünk lehet, ameddig csak ott érzi biztonságban magát. Viszont neki kell majd megtennie az első lépéseket az önállóság felé, tőlünk távolodva. Az én kisfiam igényli a szabad döntés lehetőségét, az unszolásnak ellenáll, az erőszakoskodástól kiborul, ami így van jól. Kell neki némi idő, hogy felmérje a terepet és az embereket.
Az első látogatásunkat leszámítva, a beszoktatás időszakában, az előtérből mindig egyenesen az irodába mentem. Itt ülhet le az a 2-3 szülő, egy-egy könyvvel a kezében (erről még lesz szó később, komikusan fest), aki marad még az épületben. És innen szállingóznak majd ki, mindenki a saját gyereke hogylétének megfelelő napon. Volt, akitől 1 nap után elköszönt a gyerkőc, jellemzően azok, akiknek már nem volt ismeretlen a helyzet egy bébiszitter vagy nagymama révén. De azzal sincsen semmi baj — mondták—, ha 3 hétig még ott kezd anyuka, és csak egy kis idő múlva távozik, hogy majd visszajöjjön a megbeszélt időre. Nálunk az első kísérlet 3 nap után lett volna, de a hétvége után érezhetően visszakozott a fiacska, úgyhogy meg sem próbáltuk, maradtam még egy hétig.
Olyannyira bevésődött neki, hogy anya helye maximum az irodában van (amit inkább mondanék egy lakályos szobának), hogy mikor egyik alkalommal továbbmentem a csoportszoba melletti mosdóig, teljesen kiakadt, amikor meglátott. Éppen a cipőjét váltották át a bölcsis nénivel, mikor meglátta, hogy én onnan jövök ki. Mérges lett, láthatóan nem értette, hogy mit keresek ott. Azt hitte, hogy már elmentem.
Nagy tanulság volt, hogy a saját szabályainkat én sem rúghatom fel, mert neki ezek az “apróságok” adják meg a biztonságos keretet. Valahogy úgy képzelem, mint amikor még kicsibaba korában a napirendet építgettük körülötte, hogy megtanulja elválasztani a nappalt az éjjeltől, a játékot az elcsendesedéstől. Az ő igényeihez igazodva, de azzal a következetességgel kialakítva, amit csak mi, felnőttek tudunk biztosítani számukra.
3. Hallgassunk a pedagógusra!
Amíg nem adjuk át az irányítást, addig azt sugalljuk a gyermekünknek, hogy mi sem bízunk a bölcsis néniben — csoda, ha nem marad vele? Hogyan lehet ezt áthidalni??
A csúnyábbik válaszom az, hogy 100%-osan sehogy. A szebbik meg az, hogy a beszoktatás erről is szól, hogy lássuk egymást “élesben”. Hagyatkozzunk a tapasztalataikra és ne legyünk türelmetlenek! A pedagógus számára épp úgy ismeretlen a mi gyerekünk, mint neki ő. Végig kell próbálnia pár dolgot, mire megtalálja a kulcsot egy újabb kis lakathoz, ami bár hasonló az összes többihez, mégis egyedi…
(De az alapvető jóérzésünkben ne ingasson meg senki sem: a hosszan sírni hagyás, anya öléből kihámozás, negatív “motiválás”, ami mind a gyerek biztonságérzetét ássa alá, nem beszoktat, hanem traumatizál. De jó volna, ha ezzel már senkinek sem kellene szembesülni!)
Tőlem annyit kértek, hogy olvassam a könyvem és ne is tartsam szóval a gyereket, mert a cél az, hogy megértse, maradhat mellettem, de a buli nem itt van, hanem a csoportszobában. Ilyen egyszerű. És akkor majd önként jön és marad is.
Első két alkalommal egyenesen besétált a többiekhez, de második nap hamar visszajött. Láttam rajta, hogy fárad és félénkebb. Adtam neki egy kis almát (gyümölcscukor miatt), miközben arról kérdezgettem, amit már tud! Ellensúlyozandó azt a sok ismeretlent, amivel most került szembe. “Neked hogy hívják az apukádat? Milyen színű a szőnyeg? És a lámpa hol van? Meg a térded?” — feloldódott újra és még ebédelni is lement.
A 3. napon egyre gyakrabban vesztegelt mellettem. Egyszercsak a bölcsis néni lehozott az emeletről egy egész parkolóházat, mutatta, hogy beviszi a szobába. “Maradj itt, kicsim, nyugodtan! — mondtam neki, aztán kivártam: Vagy szeretnéd megnézni te is? — bólogatott — Jó, de gyere majd vissza, én itt leszek!” — cinkosan mosolyogott egyet még az ajtóból, aztán megindult önállóan, és persze vissza sem jött ebédig. Egy másik matrica-helyzetben, mikor nem akart a többiekkel tízóraizni, elküldtem az otthonról hozott barackkal, hogy kérje meg a bölcsis nénit, mossák meg együtt…
Annyira jól ment, hogy azt terveztük, a hétvégét követően elmegyek egy órára. Csak hogy kicsifiú visszakozott, nekem meg megállt a tudományom. Befeszültem. Mintha tesztelte volna a helyzetet, hogy miről is szól most ez? Én meg persze próbáltam irányítgatni, motiválni. És észre sem vettem, hogy elfelejtettem olvasást mímelni. Újra megkértek rá.
A 4. napra bizony odaértünk a híd lábához, kéz a kézben. És ő már rajta áll, csak mindig vissza-visszalép hozzám, mert megszokta, hogy rámfigyel, ezért nem hallgat a túloldalról hívogató szavakra…
Oké, aznap még dacoltam velük magamban. Hiszen nem is tudják ők, hogy nekünk milyen jó a kapcsolatunk! Én mindig támogatom az érzelmei feldolgozásában, nem hiszek abban, hogy ignorálnom kellene! ésatöbbi — megjegyzem, nem is erre kértek.
Másnap feltettem a könyvet az arcomra, mint aki olvas. Ugyan időbe telt, sőt, még elkezdett rosszalkodni is kicsit, hogy felhívja magára a figyelmet, ugrált a kanapén, leszórt ezt-azt a földre, de megtört a jég. Komikus jelenet volt! Szerintem még sóhajtott is egy nagyot, hogy “Oké, vettem, anya!”, mielőtt kiment, de ezt már lehet, hogy csak odaképzeltem…
Egyszerűen megkönnyebbültem! Még hozzá attól, hogy nekik lett igazuk! Hülyén hangzik, de nekem ez volt a bizonyíték arra, hogy működhet mindaz, amiről addig csak szóban beszégettünk szépeket. Most már hátraléphetek kettőt…
4. Váratlan reakciók
A bizalomhoz még hozzátartozik, hogy lesznek olyan reakciói a gyereknek, amit nem tapasztaltunk azelőtt. Hiszen egy teljesen új helyzetet él meg, ahogy mi is.
Nálunk ilyen volt az égtelen bömbölés, amit feszengve hallgattam két szobával arrébb. Meglepődtem, ahogy pár perc után (de lehet, hogy csak 1 volt) elemi erővel tört rám az aggodalom. Kívülről azért nem adtam jelét, de amikor a barátnőm is megjegyezte a könyve mögül, hogy Jonatán tényleg nem szokott így sírni, ellentétben az ő kislányával, felpattantam a fotelből. Ezek meg mit művelnek a fiammal?! — meredtem a hang irányába. (Hozzátartozik, hogy a mi esetünkben mindezt egy idegen országban, minimálisan beszélve a nyelvüket…)
A sírás oka nem tudni mi volt, valamitől megriadhatott. Bezzeg, az én karjaimban egy perc alatt megnyugszik! Nos, itt bukott le anya, hogy még mindig táplál némi dominancia-harcot titkon, ami ugyan egészen egyoldalú, hiszen senki nem adta jelét annak az intézményben, hogy az ő anyai szerepét kívánná bitorolni — mégis úgy öleltem a kicsifiút, mintha az eltékozolt kisbárány volna… Hiába, én is egy teljesen új helyezet előtt álltam.
Aztán felocsúdva leeresztettem a földre. Nem mondom ilyenkor, hogy semmi baj, mert számára akkor éppen igenis “baj” van, mit tudhatom én, hogy mi zajlik odabent?! És miért állítanám, hogy az nem is úgy van? De az együttérzés és a felnőtt bizonyossága, hogy el fog múlni, segíthet neki megnyugodni. Kicsi kora óta, ha megsérül, elesik és tényleg fájhat neki, megnevezzük, amit érez, hogy igen, ez most fáj és hamarosan el fog múlni! Szeretnéd, hogy addig ledőljünk a kanapéra? — például, és mire odaérünk, általában már ki is fújja magát.
Volt párszor még ilyen semmiből jövő sírás, látszólag indokolatlanul, de aztán az is lehet, hogy csak az izgalommal vegyes stresszt eresztette ki magából, amit korábban nem nagyon tapasztaltam még. Már nyugodtan tudtam fogadni, amikor visszatért. Az ölembe hajtott buksival állt mellettem egy kicsit. Az anyja szoknyája szélén. De két lépéssel közelebb az ajtóhoz így, mintha az ölemben bújt volna meg. Vagy talán sokkal többel is…
5. Anya kiszoktatása
Utólag már könnyen ki tudom emelni azokat a momentumokat, amik nélkül nem sikerült volna ilyen szépen a beszoktatás, ezért nem is napokra bontva folytatom. Az időtartama egyébként is annyira gyerek/szülő/intézményfüggő, nehogy stresszeljen bárkit is, hogy XY bezzeg X nap alatt beszokott! Mert van egy hosszabbtávú cél: hogy 1, 2, 3 és 10 hét múlva is menni akarjon...
Például, hogy mielőbb át kellene adni az irányítást a bölcsis néninek. Ő lesz számára az elsődleges személy ott, akihez kötődhet, nem anya. Az ehhez vezető úton, mikor először sírja el magát és már nem minket keres vígaszért, mert megtalálta őt, akkor egyenesben vagyunk.
Fájó? Sose nézzük ezt az oldalát! Csak a napfényes felé forduljunk, ami arra emlékeztet, hogy kölcsönkapott ékszert hordozunk, mi, a legszerencsésebbek…
Aztán olyan is lesz, amikor teszteli, ami addig nem okozott gondot. Például, hogy önállóan besétáljon a kapun. Egyik reggel megtorpant, és odaállt a falhoz. Kipróbálta, hogy most mi lesz? Az lett, hogy én besétáltam, mint mindig és a bölcsis nénire bíztam. Aki játékosan felvette, így én nyitottam nekik ajtót. Nevettünk. Furcsa volt egy pillanatra, hogy ő áll ott az én gyerekemmel… úgy átvettem volna hirtelen! De azt akartam, hogy lássa, ez teljesen rendben van, jókedvű vagyok velük együtt. Gyorsan a legrosszabb esetre gondoltam, hogy őszinte lehessen a mosolyom — akár lehetne borzasztó ellenszenves is ez nő, de egyáltalán nem az!
Nagy megnyugvás, mikor idáig elérkezünk. Már csak ki kell jutnunk az épületből. Dominika írta tegnap, hogy ez áll az egyik óvóda üzenőfalán: “Túl vagyunk a kicsik óvodai beszoktatásán, lassan a szülőket is sikerül megnyugtatni és kiterelni a folyosóról… “
Emlékszem — ez megint csak a nem várt reakciókhoz tartozik—, hogy már aznap, amikor először készültem elmenni, újra feljöttek a kétségeim, aztán meg türelmetlenkedni kezdtem, amikor váratlanul visszajött hozzám. Noszogattam. Úgy éreztem, hogy már simán mehetnék, max. sír egy kicsit! — el sem hittem, hogy ezt mondom! Valószínűleg addigra fáradtam el lelkileg abban, hogy koncentráljak erre az egész folyamatra, figyeljem magamat, lenyugtassam az aggodalmaskodó gondolataimat, időben feküdjünk, időben keljünk, jókedvűen jussunk el a reggelitől a felöltözésen át a bölcsiig. Túl akartam már lenni rajta!
De milyen jó, hogy hallgattam a tapasztaltabbakra! Mert ők mondták, hogy nyugalom, várjam meg, amíg kimennek az udvarra. Jonatán tudta, hogy el fogok menni, mert beszéltünk róla reggel, de a nyílt elválás sok lett volna neki — vagy nekem?! Aztán arra is megértünk gond nélkül…
Direkt beültem a kedvenc helyemre, ahol ezúttal még melegen megihattam a tejeskávémat, megszakítás nélkül beszélgethettem a barátnőmmel, akinek az volt már a harmadik napja, és mégis úgy ültünk ott, mint valami szappanoperában. Az a másfél óra persze fel sem tűnt a kisembernek, csak én dobogtam végig a kiszoktatásomat…
Praktikus tanács volt a bölcsőde részéről, hogy vigyek egy sálat, kendőt, amit a fiam is felismer. Ha netán keresne, akkor mutathassák neki, hogy ezt is ott hagytam a széken, ahol ültem, és vissza fogok jönni érte. Ez amolyan kézzel fogható bizonyíték a gyereknek — hisz nem érti még, hogy ilyen alapon elég volna csak önmagát átölelnie…
A másik tanács, hogy az első egy-két alkalommal, nevezzek meg valami konkrétat, amiért el kell ugranom. Pl. fogkeféért, hiszen az kell a bölcsibe (ezért is jó, ha nem vesszük meg előre)! Vagy kimegyek a boltba és majd visszafelé hozok neki mazsolát, ha azt szereti. Így sokkal gyorsabban kialakulhatnak benne az összefüggések, egyszerűbben átlátja, hogy mi zajlik. Anya ott volt, anya elment mazsoláért, én addig játszom, anya megjött, hozott mazsolát, újra együtt vagyunk. Korrekt, megbízható, jó.
Amikor hosszabb időre mentem el, akkor pedig egyszerűen elmondtam, hogy most megyek és iszom egy kávét, mert kicsit álmos vagyok még, aztán dolgozni fogok a laptopomon. Erre elmosolyodott, mert pontosan tudta, hogy milyen az. El tudott képzelni engem, mert sokszor látott így.
Már bölcsi kezdés előtt bevezettem, hogy nem csak alvásidőben dolgozok a gépen, hanem a délelőtti órákban “anya ír” címszóval odaültem 20-30 percre, amíg Jonatán kapott valami feladatot, ha éppen nem feledkezett volna bele a legóba vagy egy könyvbe. Pl: kisronggyal letörölgette az asztalt, kirakózott, vagy pakolászott az edények között. A munka, dolgozás helyett mi amúgy is próbáljuk megnevezni magát a tevékenységet. És épp ezért a bölcsit sem helyeztük a “szükséges rossz” kontextusba azzal, hogy azt meg a gyerek munkahelyeként emlegettük volna, ahova be kell járni. Szerintem ez épp annyira nem szerencsés, mint a túlsztárolás, amiről az 1. pontban írtam.
Van, aki direkt kiemeli, hogy a munkahelyére megy és oda nem jöhetnek be gyerekek, mert szeretné rövidre zárni, hogy a gyerek vele akarjon tartani. Csak hogy ez fordítva is elsülhet, hiszen sose látta azt a helyet a kicsi, ami bizonytalanságot is szülhet benne a kíváncsiság mellett. Nem akar majd elereszteni.
És még mindig érvényes az a hozzáállás, ami az irodai szituációban: a buli nem velem van most, hanem ott, a bölcsiben. Milyen jó, hogy addig ő játszhat azzal a sok játékkal, meg gyerekkel – otthon egyikből sincs ennyi!
És ha az igazat mondjuk, napról napra halványodik majd bennünk a lelkiismeretfurdalás is, hiszen ez mindannyiunknak így a legjobb most…
7. Az elválás
Egyetértek azzal, hogy jobb, ha jelezzük a gyereknek, hogy mi elmegyünk és ő marad pl. a nagyinál, mint hogy szó nélkül lelépjünk. Meglehet erre a kis rituálé is, integetés az ablakból, ajtóból. Viszont látni, ahogy anya kisétál a bölcsiből, az még nem ugyanez a helyzet. Hiszen a nagymamát már jól ismeri, de a bölcsis nénivel még csak most ismerkedik. Persze, hogy elsírja magát! És mi is az ajtó másik oldalán. Van, akinek erre a helyzetre is meg kell érni.
Ugyanakkor nem vonom kétségbe a barátnőm tapasztalatát sem, miszerint ő biztosan érezte, hogy nekik így kell csinálni. A kisfiának meg kell élnie azt a pillanatot, mert ha látni fogja az anyukáján, hogy ő nem bizonytalanodik el a helyzet helyességét illetően, akkor ettől helyére kerül majd a dolog a kicsiben is, hamar megnyugszik.
Én nem voltam ennyire biztos magunkban. Ezért még odafelé sétálva elmondtam neki részletesen, hogy mi fog történni, mint egy mesét: ...te fogsz csöngetni, mire Esma kitárja az ajtót és azt mondja, hogy… Mit is?? — ezen nagyon nevetett, hogy nem tudom — Áá, megvan! Jó reggelt, Jonatán! Aztán együtt megyünk be, ő majd leveszi a cipődet, add neki oda a mamuszodat, jó? Vegyétek fel! És utána mehetsz is játszani a többiekhez! Én pedig elmegyek kávézni egyet, meg írni a laptopomon. Ebéd után pedig visszajövök!
Nem vártam helyeslést tőle, de láttam az arcán, hogy átment az infó. Később volt, amikor elkezdte mondogatni, hogy nee, inkább maradjak!Akkor nem bocsájkoztam vitába vele, próbáltam másra terelni a szót. Leginkább arra a klassz parkolóházra, ami otthon nincs, csak a bölcsiben. Sokáig így is zajlott, minden reggel elmondtam neki címszavakban, hogy mi fog történni, aztán bekísértem az ajtón, láttam még, ahogy cipőt vált, és amikor ő fordított hátat nekem, hogy meginduljon a szoba felé, akkor mentem csak el. Az volt az érzésem, hogy pontosan tudta, hogy elfogok menni, ezért nem volt átverés, de kihasználtuk, hogy elvonták a figyelmét.
Megható volt látni, amikor pár hónapra rá elkezdte használni a bölcsibuszt, és már nem én vittem reggelente, akkor az első két napon még takarásban álltam, kerülve a szituációt, hogy meglásson és esetleg elsírja magát. “Én itt bent, anya kint…” — vagy csak magamtól tartottam? Az is lehet. Mindenesetre a 3. reggel találkozott a tekintetünk, rám mosolygott és mutatta, hogy fogja a biztonsági övet, ahogy kértem. Bólogattam és bohóckodni kezdtem gyorsan, nehogy kibuggyanjon a szemem sarkán a büszkeség. Megértünk erre is! A többi kisgyerek is nevetett, az egyik visszagrimaszolt, így hülyéskedtünk, amíg el nem mosódott a távolódó busz képe előttem…
Aztán elmostam egy mozdulattal, és azóta sem sírom el magam, mikor az egyméterke önállóan száll fel a buszra. Végtére is örömkönnyek voltak ezek, hogy eddig elegendőnek tűnik mindaz, amit a batyujába tudtunk tenni pár év alatt, mi ólomlábakon suhant…
8. Visszatérés
Csak semmi dráma! — javasolta mosolyogva a bölcsis pszichológus, mert azzal megint csak túl nagy feneket kerítünk annak, hogy mi bizony most külön töltöttünk egy kis időt. Rendben. Megálltam még a kapu előtt, hogy rendbe szedjem az érzéseimet, mielőtt becsöngettem. Kávé nálam, mazsola a táskámban, nem ujjongok, irtó büszke vagyok, na, hadd lássam már az én kicsikémet!
Nem fogadott ujjongással ő sem — de ez jó jel, tudtam meg később. Csak felderült az arcra, amikor meglátott és méregetni kezdte a kávét a kezemben. — Az mi? — A kávé, amiért mentem — elmosolyodott és láttam, ahogy ezzel ér körbe a kis történetünk. Ígértem neki valamit, elmondtam mi hogyan lesz és pont úgy lett. Odaadtam neki a mazsolát is, amit hoztam, de előtte még leguggoltam hozzá, hogy a szemébe nézve mondjam neki, meglehetősen vicces hangsúllyal — ahogy aztán minden egyes alkalommal! —, hogy látod, vissssszajöttttteeeem! Azt akartam, hogy ez a momentum jól bevésődjön neki.
2 hétre rá, az asztalnál ülve játszott, én épp terítettem. Láttam, hogy az ujjacskáit gyűrögeti, akkortájt tanulgattuk a mondókát, hogy “Ez elment vadászni, ez meglőtte…”stb. Egyszer csak azt hallom: “Ez Jonatán, ez Esma, ez Nazle, ez Ela baba, ez meg itt a nagyujjam, elment kávézni, de majd vissssszajön!” — a bölcsis lányt, az igazgató asszony és az ő kisbabáját sorolta fel. A nevetésemre kapta csak fel a fejét, annyira belefeledkezett…
Épp annyira fontos üzenete van annak, ahogy elhozzuk a bölcsiből, mint annak, ahogy odavisszük. Ha reggelente kiül az arcunkra a lelkiismeretfurdalás, miközben arról beszélünk, hogy milyen jó lesz ott neki, és délután megsajnálva öleljük magunkhoz, hogy végre velünk van — nem fog működni. De sajnos az érzéseinket nehéz megregulázni. Adjunk magunknak pár percet reggelente és mielőtt érte megyünk, hogy megtaláljuk a pozitívumait annak, hogy őt odavisszük. És ne neki bizonygassuk, hanem magunkban tudatosítsuk, mert csak ez tud segítségünkre lenni, hogy őt is a helyzet jó oldala felé fordítsuk — a másik fele így is, úgy is a mi dolgunk…
A másik szokás, amit kialakítottam — üdvrivalgás helyett —, hogy hazafelé menet megállunk két házzal arrébb, amikor már csak mi vagyunk ketten, hogy megbeszéljük, ki mit csinált. Sokáig ez meglehetősen egyoldalúan zajlott, ő nem mondott kb. semmit. Egyszer aztán továbbmentem, és ő szólt rám, hogy álljunk meg, mert itt beszélgetünk!
Ez is egy jól kiszámítható lépés lett az ő kis életében, ahogy reggelente a nap előrevetítése címszavakban, meg ahogy mondom, hogy visssszajöttem, és a többi apró, ám lényeges momentumra fűztük föl ezt a történetet, amiben ő a bölcsis nagyfiú, én pedig egy boldog nagyujj…
9. Az indulás
Azt hiszem, az lehet a leggyengébb láncszem, hogy ne rohanva indítsuk a reggelt. Ha kell, keljünk előbb, amíg be nem áll a rutin, mert fontos, hogy ne töltsük meg a reggelt egy adag feszültséggel már otthon, mert aztán egész nap cipelhetjük a súlyát…
Emlékszem, amikor hosszú idő után először állítottam be az ébresztőmet — addig ugye nem volt olyan szerencsém, hogy ne a kicsifiú keltsen… Most már kevesebb idő is elég, mert lassanként elmaradt az itthoni reggeli, ahogy egyre többet “mert” enni a bölcsiben, és jelentősen javult az öltözés szintideje is. Ma pl. csak 20 percünk volt elkészülni, úgyhogy előadtam neki, hogy ez most nem lesz semmi! Villááámöltözés!
— Anya, az mi? — nézett fel rám a bilin ülve, amiről nem igazán volt kedve leszállni. Hát az az, amikor anya még ültében elkezdi öltöztetni a gyereket, akinek hirtelen eszébe jut az “anya, van egy ötletem”, hogy ő bizony pizsiben megy bölcsibe, ám legyen! Legalább nem kell a harisnyával vesződnöm. Nadrág térdig fent van, apa adja a cipőt, én a pulcsit, popó törlés, sál, kabát és kész.
A beszoktatás időszakában azt kellene elérni, hogy a gyerek AKARJON bölcsibe menni. Ennek érdekében az első látogatásokkor arra kértek, hogy akkor induljunk majd el, amikor a legjobban játszik a gyerek, hogy visszavágyjon. Amikor már ráunt és mehetnéke van, akkor elszalasztottuk ezt a lehetőséget, amire mint egy alapra, szépen el lehet kezdeni felépíteni a bölcsis életet.
Tehát nem az volt a cél, hogy már első alkalommal órákat ellegyen nélkülem, mert abból könnyen “visszaeshet”, hanem hogy kapjon egy kis ízelítőt abból, hogy ott milyen jó! Sőt, javasolták, hogy másnap ne is hozzam, ülepedjen le az élmény, és ha szeretne jönni, akkor mondjam neki, hogy másnap szívesen elhozom.
Ebből kiindulva reggelente pár házzal korábban álltam meg. Megvártam, amíg befejezi azt a kis pogácsát, almát, megitattam és néztük kicsit a szomszédos autómosót. Aztán kivártam, hogy ő kérje, menjünk tovább a bölcsihez. Nem kellett sokat várnom. Ha mégis eltelt volna már 2-3 perc, akkor meg direkt szóbahoztam, pl. mivel is játszottál tegnap? Ja, azzal a nagy pakorlóházzal, ami otthon nincs? — mindig bejött. Megszerettem az új reggeleinket! Jólesett az a 30 perc dombon föl, dombon le, mikor még egészen más arcát mutatja az ébredező metropolisz is, mint pár órával később, a déli napsütésben…
Aztán később úgy időzítettem, hogy addigra érjünk oda, mikor a bölcsibusz a kispajtásokkal. Így velük együtt sétált be, én nem is mentem már vele. Ez volt a következő szint. Innen meg csak egy lépés volt már, hogy egyik reggel feltegyem neki a kérdés: van-e kedved busszal menni a többiekkel? Volt.
Nem mondom, hogy már sosem kihívás ez az egész reggeli hercehurca, mert ugye a “villámöltözést” se lehet mindig bevetni, különben hamar hatástalanítva volna… De megérte odafigyelni az elején, hogy ne csak sodródjunk az árral, hanem a körülményeinkhez képest, a számunkra legkényelmesebb mederben alakuljon ki a reggeli rutin. Mégis csak arról van szó, hogy hogyan indítjuk útjára a kisembert, nem igaz? Lehet, hogy ma éppen bugyi nélkül a pizsi alatt, de legalább türelmetlenkedés, győzködés, rohanás és mérgeskedés nélkül — szeretetben, vidáman.
10. Anya és a bűntudat
Megeshet, hogy ránk tör a bűntudat, amint megérezzük a gyermekünktől külön töltött idő felszabadító erejét, ha addig non-stop együtt voltunk. Kezdetben még akkor is, ha éppen munkával töltöttük, mert kiléptünk az addig megszokott rutinból. Ezért úgy érezhetjük, hogy bölcsi után extrán kell teljesítenünk. Új játékkal jutalmazzuk, hirtelen többet foglalkozunk vele, mint korábban. És akkor pár nap után a kicsike nem is akar elmenni otthonról. Hiszen kapott egy extra jófej anyukát, apukát, meg új játékokat, amivel szeretne többet játszani…
Ennek elkerülése végett legyünk inkább unalmasak az első hetekben! — javasolta a pszichológus. Semmi extra program. Igazából már a bölcsi kezdés előtt jó volna elpakolni a játékok felét is, ha sanszos, hogy neki egyedül több van, mint az egész bölcsinek. Mert a sok játék, ami otthon nincsen, jó motiváló eszköz lehet.
Fordítsunk egyet a látószögen, ha kell, hogy elhiggyük, igazából pont az a lényeg, hogy kicsit feltöltődjünk az életünk más területein is, mert csak így tudunk olyan szülők lenni, amilyen szeretnénk. Nem kell annál jobbnak lennem, de kevesebbnek sem! És mindenkinek jobb, ha az a “jófejség” nem lelkiismeretfurdalásból fakad, hanem pont abból az egyszerű tényből, hogy belátom és vállalom, szükségem volt arra a pár órára pszichésen — és/vagy anyagilag. Ezesetben pedig nem történt más, mint hogy felelős döntést hoztunk.
Arról nem is beszélve, hogy a gyerekünknek éppen most épülget ki egy újabb színtér az életében. Nekünk ebből már van legalább 5 (munka, párkapcsolat, család, barátok, énidő), amelyeket természetesen módon hátrébb soroltunk az ő születésével. És ahogy telik az idő, igény szinten megindul egy egészséges visszarendeződés utáni vágy, hogy kialakuljanak az adott élethelyzetnek megfelelő arányok. Ha ezt a belső igényt nem követik le konkrét cselekmények, például, hogy időről időre a nagymamára, bébiszitterre vagy bölcsődére bízzuk a gyereket, annak destruktív hatása óhatatlanul begyűrűzik az életünk minden területére. Pl.: párkapcsolat…
Ha sokáig bennünk ragad a bölcsi kezdés/elválás okozta szívfájdalom, érdemes talán ekörül keresgélni a választ magunkban…
A bölcsődei beszoktatásról szóló sorozat végéhez értünk, bár még órákig tudnék erről mesélni! Meghatározó pár hét volt az életünkben, az biztos, mikor lebomlott rólam egy halom aggodalom, hogy a helyébe új tapasztalatok épüljenek róla, rólam, rólunk.
Mindannyiunknak kicsit más a története, a motiváció mögötte, a lehetőségek és a körülmények, de abban biztos vagyok, hogy a legjobban szeretnénk csinálni ezt is, mindahányan itt vagyunk most. Bízom benne, hogy ami nekünk bevált, legalább fejben adhat egy alternatívát a “rémhírekkel” szemben. És segít ráhangolódni a saját megoldásaitokra, hogy az elválás végül még közelebb hozzon titeket…
Forrás: Nekünk Bevált (www.nekunkbevalt.hu)